Mindez átvezet ahhoz a kérdéshez, hogy valójában minek is nevezendő a Nemzeti Együttműködés Rendszere? Diktatúrának nyilván nem, hiszen a demokrácia intézményrendszere formálisan létezik. Kiszelly alantas húzása, hogy dacára annak, hogy én egyetlen írásomban sem neveztem diktatúrának a jelenkori állapotokat, úgy tesz, mintha ez volna a „nünükém”. Azonban demokráciának sem nevezhető, hiszen a „fékek és ellensúlyok” rendszere rendkívüli mértékben sérült, közszolgálati média valós értelmében nem létezik, és a demokrácia valójában csak szimulációs játékká vált. Mindezt egyébként az is illusztrálja, hogy a Fidesz nem egy alulról építkező, hanem egy vezérelven működő párt. Az egyes vezető posztokra szinte mindig csak egyetlen jelölt van, csakúgy mint a szocializmusban. A párt választmányának többségét nem a tagság választja, hanem az elnökség jelöli. Jelölnie csak az elnökségnek szabad, a választmány nem is dönthet egyenként a jelöltekről, hanem csak csomagban szavazhat róluk.
A sor, ami illusztrálja azt, hogy Magyarországon valójában csak egy szimulált demokráciával van dolgunk, hosszan folytatható.
Kiszelly legsajátosabb észrevétele az a megállapítás, amely szerint az állambiztonsági besúgók kapcsán „Magyarországon az elmúlt idestova 28 év több kísérlete után kialakult egy gyakorlat, amelyet látható társadalmi konszenzus övez”. Ennél nevetségesebb kijelentést keveset hallottam. A társadalmi reakciók éppenséggel pont az ellenkezőjét mutatják. Minden lusztrációval kapcsolatos publikáció nagy figyelmet kelt és borítékolom, hogy arra a kérdésre, hogy legyenek-e nyilvánosak a pártállami besúgók adatai, a megkérdezettek több mint kétharmada igennel felelne.
Egyébként pedig elég lenne Kiszellynek saját háza táján söprögetnie, hiszen amikor ellenzéki politikusokról van szó, akkor a Fidesz tollnokai rendre előveszik az ügynökkártyát. Tehát szó sincsen társadalmi konszenzusról. Az legfeljebb Kiszelly munkahelyén, a Századvégen belül létezik, és csak akkor ha mások lejáratásáról van szó.